Veszélyes beszélgetés

Sudárral barangoltunk a Medvés-erdőben, bogyók után kutattunk. Amióta magunkra maradtunk, az élelem megszerzése lett a legfontosabb napi feladatunk.

– Mirkó, azt ne! – szólt rám, amikor megálltam egy  bokornál, amelyen barnáspiros bogyók fürtjei lógtak. – Mérgező. Egyszer lecsíptem belőle egyetlen szemet, aztán két napig hánytam.

– Tiszta csoda, – jegyeztem meg – hogy még életben vagyunk, annak ellenére, hogy az erdő tele van veszélyekkel. 

Aztán sorolni kezdtem:

– Mérgező bogyók, gombák, gyökerek. Fájdalmas csípést okozó darazsak, váratlanul támadó kígyók. 

– Éles kövek a patakmederben. – tette hozzá Sudár.

– Felhőszakadás, amely után megcsúszik a föld.

– Örvényt keltő vízesések. 

– Váratlanul kidőlő fák.

– Omló sziklaperemek.

– Leskelődő vadállatok.

– Fagy. 

– Tűz.

– Magasság.

– Mélység.

– Betegség.

– Halál.

– A hold – folytattam.

– Mi van a holddal? – kapta fel a fejét Sudár.

Hogy is valljam be?

– Hát…amikor kinézek a barlangomból az éjszaka közepén, és látom a fehéren sugárzó holdat, akkor félek. És utána rossz álmaim támadnak.

Sudár bólintott.

– És te? – kérdeztem óvatosan. – Te hogy állsz a holddal?

Hátha rokon lelkek vagyunk a holdfélelemben, reménykedtem.

– A hold nem zavar – suttogta Sudár. – Csak a…szarka…

A szarka? 

– Tudod…amikor elkiáltja magát, hogy: pika, pika! Akkor átkot mond rám. Ezért ha meglátom, menekülőre fogom…mielőtt még kiáltana…de többnyire ledermedek a félelemtől…

Szótalnul álltunk egymás mellett. 

Úgy éreztem, hogy a jobb vállam fölött a hold lebeg, Sudár vállán pedig egy kékesfekete szarka szemlélődik.