Magra, a király, nagy mágus szeretett volna lenni, de a varázslatai egyre-másra kudarcot vallottak.
Egyik varázskönyvében olvasott a víztükörrel végzett megjelenítő varázslásról. Csupán egy vízzel teli ezüsttálra volt szüksége. Mélyen és hosszan bámulta a vizet, miközben erősen gondolt a megjeleníteni kívánt dologra.
Sokáig semmi nem történt, míg egy napon a szokásosnál elszántabban gondolt egy oroszlánra, sőt még bele is súgta a vízbe: oroszlán, amikor hirtelen fenyegető morgást hallott a szoba sarkából. Felpillantott, és egy hatalmas sörényes oroszlánt látott a könyvespolc előtt. Az oroszlán nem vette őt észre, fordult egyet és kiszáguldott a palota folyosójára.
A palota pillanatokon belül megtelt rémült kiabálással, szívszaggató sikoltozással, menekülő lábak dobogásával.
A varázslat sikerült! Magra csodálkozva állt, kis mosoly játszott az ajka körül, de gyorsan magához tért, mert ha nem akarja, hogy a palota személyzete a vadállat tápláléka legyen, vissza kell varázsolnia az oroszlánt.
De hogyan? Volt egy könyve a varázslások visszafordításáról, de még nem jutott el a v betűig.
Ekkor bezuhant a szobába segítségért hörögve a cipőtisztító inasa, nyomában az oroszlánnal. Az oroszlán a mancsával leütötte és egy ültő helyében felfalta a végleg elnémuló inast, aztán felnézett a királyra.
Magra valami ösztöntől vezérelve felkapta az ezüsttálat, és kizúdította belőle a varázsvizet. Az oroszlán eltűnt.
A víz a szoba padlóján szétfolyt, és kis erecskékre válva lassan beivódott a fa rostjai közé. Úgy nézett ki, mintha száz lába nőtt volna. Százlábú, suttogta Magra.
Másnap reggel kétségbeesve jelentették neki, hogy a palotát ellepték a százlábú rovarok. Pusztítják őket minden eszközzel, de mindig újak jönnek elő.
Vélemény, hozzászólás?