Kajdács, a festőművész, az ablak előtt ült, nézett kifelé a napsütésbe.
– Min gondolkodsz? – kérdeztem.
– Valami furcsaságon, Mirkó. Talán nincs is értelme…
– Annál érdekesebb!
– Hát szóval… arra gondoltam, hogy ha az éjszaka anyagát csíkokra vágnám, és a nappal anyagát is ugyanúgy felszabdalnám, majd pedig a kettőt egymásba szőném, akkor melyik anyag uralkodna a másikon. A fekete lenne erősebb és elnyomná a fényt, vagy fordítva?
– Hm…szerintem a fény mindig elnyomja a sötétséget. – feleltem.
Kajdács a fejét ingatta:
– Nem mindig. A tenger mélyén sötétség uralkodik. A nap nem tud odáig hatolni.
Tűnődtünk kicsit. Aztán Kajdács szeme felcsillant.
– Na és ha a tűz és a víz anyagát próbálnánk egymásbaszőni?
– A víz eloltja a tüzet. Nem?
– Hogy te milyen bosszantó vagy! Tulajdonképpen festményre gondoltam, ahol bármit lehet ábrázolni.
Ja, vagy úgy!
Aztán beindult Kajdács agya.
– De lehetne a négy évszakot is összeszőni! Vagy a hideget és a meleget! A fémet és a selymet…a ziláltat egybefonni a rendezettel…a haragosat a békéssel…a törékenyt a szilárddal…
– …és a te fellángolásaidat az unalmas piszmogásaiddal.
Kajdács valószínűleg nem is hallott engem, mert ragyogó szemmel kijelentette:
– Ezt én mind meg fogom festeni!
Vélemény, hozzászólás?