Boronka, a nővérem tizennégy éves volt, én pedig tíz, amikor egy nyári napon a Kis-Bahar folyó homokos partján napoztunk egy kiadós fürdés után. Boronka megszólalt.
– Megkérdeztem a Nagymamát, hogy ki fog elvenni engem feleségül, ha nagy leszek.
Azonnal felkönyököltem.
– Na és mit mondott?
Boronka hallgatott kicsit, majd folytatta.
– Hát…mindenfélét ötölt-hatolt, hogy még korai nekem ezen gondolkodnom, meg hogy majd biztosan valaki a faluból.
– A faluban nincs egyetlen épeszű fiú sem. – közöltem.
– Pontosan! Aztán, amikor tovább faggattam, hogy nem lehetne valahonnan valaki mást választani, mondjuk Zöldmező városából, akkor csak annyit mondott, hogy: Hát biztos, hogy nem a szép ismeretlen fog eljönni érted.
– A szép ismeretlen?
– Igen, és most ezen töröm a fejemet, hogy ki lehet az. Meg hogy miért ismeretlen? És miért szép? …És miért nem jön el?
– Á, ezt csak úgy mondják! Ajankára is mondták, amikor sokáig nem ment férjez, hogy “biztosan a szép ismeretlent várja”.
– Tudom. De azért szeretek ezen gondolkodni.
Elhallgattunk.
– Szép? – kérdeztem. – Azt nem lányokra mondják inkább?
– De igen. Valószínűleg azért kell szépnek lennie, hogy ellensúlyozza az ismeretlenségét.
– Na és miért ismeretlen?
– Talán… hogy felkeltse a kíváncsiságot. Különben pedig, ha már itt lesz, akkor megismerjük, és nem lesz imeretlen többé.
– És honnan tudja azt a Nagymama, hogy nem jön el ide? Értem biztosan eljönne!
– Kalácska! Értem kell eljönnie.
– Talán van egy másik szép ismeretlen is. Valahol.
– Mindegy! – legyintett Boronka lemondóan. – Ahogy gondolom, úgyis annyira előkelő meg finnyás, hogy nem vagyunk elég jók neki.
Egészen alkonyatig beszélgettünk a Szép Ismeretlenről, aki soha sem fog eljönni értünk, így olyannak képzelhettük el, amilyennek akartuk.
Vélemény, hozzászólás?