Változat sárkányokra

A történet

Van valahol egy város, Sárkányváros a neve. Nem azért, mert sárkányok laknak benne, hanem azért, mert évente egyszer, valamelyik őszi éjszakán sárkányok raja vonul el fölötte. Ezek a sárkányok nem keltenek félelmet az emberekben, mert színes fényekben pompáznak és nem bántanak senkit. 

   A városban senki sem tudja, hogy honnan jönnek ezek a sárkányok, sem azt, hogy merre tartanak. Pedig de jó lenne kideríteni! 

   Így gondolja Mirkó is, aki a város egyik lakója, tizenöt éves fiú. Iskolába jár, a kedvenc tantárgya az irodalom és a biológia. Az édesanyjával szeretetteljes a kapcsolata, azonban az apja rendszeresen szidja, bántja őt. Mirkót két idősebb iskolatársa belerántja egy csibészségbe, amelyre fény derül, ezért az iskolatanács elé idézik.

   Azonban Mirkó a tárgyalást nem várja meg. Hogy elkerülje tette következményeit, valamint apja haragját, inkább elmenekül, elhagyja a várost. Ezzel kezdődődnek vándorlásai. Egyik helyről a másira vetődik, és még a sárkányok lakóhelyére is rátalál.

Mirkó 

Sziasztok! Mirkó a nevem. Tizenöt éves koromtól kezdve olyan különös dolgok estek meg velem, hogy elhatároztam leírom a történetemet. A címe Változat sárkányokra lett. 

   Néhány nappal ezelőtt egyik barátom, Kajdács azt kérdezte tőlem: 

– Mirkó, ha létezne egy Mindentudó Csodalény, akkor mit kérdeznél tőle?

Ez a Kajdács! Ő tud ilyeneket kitalálni!

Kis törpengés után így válaszoltam:
–Annyi mindent kérdeznék! Először is: miért bántott engem annyit az apám? Vagy: ki lennék én most, ha nem szököm el otthonról? Aztán: amikor Zöldmező városában éltem, miért nem tudtam beilleszkedni az ott lakók közé? 
Kajdács bólintott, majd folytattam:
– Az is érdekelne, hogy a Smaragd-tenger partján a kis kavicsok hogyan változtattak át valamilyen állattá? Miért volt ez lehetséges?

Megint hallgattam egy sort, majd kissé félszegen folytattam:
– A falu megbocsátaná-e nekem az árulásomat, ha bevallanám? És még… Kalácska valóban szeretett-e engem?

– Értem. Ha találkozom a Mindentudó Csodalénnyel, meg fogom kérdezni. 

– Kösz…habár…kissé félek némelyik választól…    

Kalácska

Sziasztok! Kalácska vagyok. Egy kis hegyi faluban, Sziklafőn születtem és nőttem fel. A Változat sárkányokra című könyv néhány részét én mesélem el nektek. 

   Talán kíváncsiak vagytok arra, hogyan kaptam a nevemet. Hát elmondom nektek.   

  Az anyám, aki akkor még egészséges és boldog volt, az apámmal, Ozorával meg a nővéremmel, Boronkával élt a házunkban, velem volt várandós, méghozzá az utolsó hónapjában járt. Kalácsot sütött éppen, a tészta megkelt, és olyan nagy lett, hogy egy kis része kilógott. Azt az anyám levágta, befonta és külön tette be a sütőbe. A nagy mellett lesz egy kalácskánk is, mondta nevetve az apámnak, és akkor hirtelen megkezdődtek a szülési fájdalmak. Így kaptam én a nevemet arról a kis darab kalácsról. 

   Tegnap Mirkó azt kérdezte tőlem:

– Kalácska, ha lenne rá hatalmad, mit szeretnél kitörtölni az életedből? 

– Szeretném kitörölni azt az éjszakát, amikor fogságba estünk. Az egész falu! A nagymamám, és a nővérem is! A zsarnok Magra pincebörtönében sinylődnünk hosszú hónapokon át. Nagyon jó lenne azt az egész időszakot meg nem történtté tenni!

Kajdács

Sziasztok! Kajdács vagyok, festőművész. Már vártam rátok. Ezt a képet is nektek festettem! Egy csónak őszi tájképben. 

   Számomra a festés jelenti a legnagyobb örömet. A papíron, vagy a vásznon újrateremtem azt, amit a valóságban látok. Nem lesz teljesen ugyanolyan persze, de éppen ettől különleges. Én a valóságnak a nem létező változatait alkotom meg.

   Nemrégen Vermila ezt kérdezte tőlem:

– Kajdács, ha bárhova elutazhatnál, akkor hova mennél?

Ezt feleltem:

– Ha elutazhatnék valami különleges helyre, akkor azonnal a saját képeimbe lépnék be. Most éppen ebbe a fehér csónakba szeretnék beülni. Valahonnan szerezék lapátokat, és végigeveznék a színes fák mentén. Hova jutnék a végén? Nem tudom.

Vermila

Sziasztok! Vermila vagyok. Zöldmező városa az otthonom, ahol bábszínészként ismernek. Az apám, Fülöp, a színház legügyesebb bábosa volt. Kamilla, az anyám zongoraművész, még most is él. Úgy nőttem fel, hogy hol a színházban tölöttem az időmet, hol pedig zeneiskolák gyakorlótermeiben.

Az egyik legvarázslatosabb élmény végigmenni egy zeneiskola folyosóján. Az ajtók mögül különféle zenék szűrődnek ki, és kaotikus hangzavarrá fonódnak, de nem félelmetesek, inkább mosolyt csalnak az arcomra. Mintha nem is emberek csinálnák, hanem maguk a falak adnának ki hangokat.

   Kajdács egyszer ezzel a régóta tartogatott kérdéssel fordult hozzám:

– Vermila, tényleg megcsókoltad Mirkót?

Lehajtottam a fejemet.

– Igen, de csak pillanatnyi zavaromban. Odakint dühöngött a vihar, egyre hangosabban, egyre veszedelmesebben, már az ablakok is zörögtek, a szekrények eltáncoltak a helyükről. Tennem kellett valamit, ami elfelejteti velem ezt az átkot, hogy minden éjjel el kell viselnünk a szél tombolását. Mirkó kapóra jött. Tudom, hogy hiba volt, és nem tenném meg megint.

Sudár

Sziasztok! Sudár vagyok. Sziklafőn születtem és lovak nevelése volt a szenvedélyem. Megszerettem Boronkát és el akartam venni feleségül. Azonban az esküvő előtti napon eltűntem a faluból. Kerestek, de nem találtak. Nem adhattam hírt magamról, mert annyira megváltoztam, hogy nem ismert volna rám senki.

    Mirkóval jó barátságba kerültünk. Egyszer Mirkó ezt kérdezte:

– Miről álmodsz mostanában?

Elméláztam.

– Miről? Hát arról, hogy milyen jó lenne megint szabadon barangolni erdőkben, hegyekben. Meglátogatni ismét a Smaradg-tenger partját, és átváltoztató kavicsokat dobálni a számba. 

– Nem hiányozna az otthonod?

– De, hiányozna. Csakhogy most meg a vándorlás hiányzik. Nem tudom, melyiket szeretem jobban. Nem tudom, hol van igazából a helyem, és ettől boldogtalan vagyok.

Magra

Hát ha már annyira tudni szeretnéntek, Magra vagyok, a király. A múlt héten egy újságíró akart besurranni a váramba, hogy kérdésekkel nyaggasson. 

– Alma vagyok – csicseregte –, a Sárkányszem Újságtól jöttem, és szeretnék egy cikket írni fenségedről. 

   Kidobattam az őrökkel. 

 Másnap visszajöt. Ráeresztettem a kutyákat. Valahogyan eliszkolt. Két nap múlva ismét megjelent, habár nevetséges álruhában. Bajuszt ragasztott és napszemüveget tett fel. Még a hangját is eltorzította. 

– Vendel vagyok – döngicsélte –, meg szeretném írni fenséged életrajzát.

Azt hitte, nem ismerem fel! Börtönbe vetettem. 

    Szóval, remélem, hogy ti nem akartok kérdezni tőlem semmit. Rendkívüli titkokat tudok, és hátborzongató démonokkal állok szövetségben, úgyhogy jobb, ha most gyorsan eltűntök.

   Még mindig itt vagytok?

                Na, majd ez a varázsige jobb belátásra bír titeket!

                “Békanyál és macskaháj

                  Orrodra nő csirkeláb!”

                 Tapogassátok csak meg az orrotokat!